További részletek
Részletek a könyvből:
Mindig megcsináltam a házit még az iskolában, aztán rohantam haza. A legközelebbi kijáraton kisiettem, és az aluljáró helyett átrohantam a forgalmas Redbridge körforgalmon, hogy semmiképp ne késsem le a 148-as buszt 15:24-kor, kilenc perccel a csengő megszólalása után. Ha lekéstem ezt a buszt, akkor várnom kellett, és azt nagyon nem jól viseltem, mert akkor fél órával kevesebbet snookerezhettem. Otthon ledobtam a táskámat, felkaptam a dákómat, és hívtam egy taxit (a mai napig emlékszem a számra!), aki egyenesen értem jött, és 15:50-kor már a snookerklubban voltam. Kilencévesen alakítottam ki ezt a rutint.
Pontosan úgy emlékszem az első százas breakemre, mintha tegnap történt volna – ez minden olyan kölyök álma, aki odavan a snookerért. Mindössze tízéves voltam, a legfiatalabb, aki összehozott egy százas breaket. Odaszaladtam apához, hogy elújságoljam neki, mire ő csak annyit mondott:
– Igen, és?
Mintha ez semmiség lenne. Szóval odarohantam a klubigazgatóhoz, és neki is elmondtam.
– Jól van, akkor most idehívjuk az összes újságot – mondta izgatottan –, felhívom a snookermagazint.
Kiskorú snookerhős lettem, a hírem bejárta a snooker világát.
Soha életemben nem voltam olyan izgatott, mint akkor. Amikor meglett a száz pont, már annyira izgultam, hogy szinte hibázni akartam. Nem számított, pontosan mennyi pontom lesz, csak el akartam mondani a világnak, hogy megvan a százas.
