További részletek
Részlet a könyvből:
– Képtelenség. Ez csakis valami tévedés lehet!
– Megnyugtathatom, hogy szó sincs tévedésről – felelte Frederick Marchmont. – A végrendeletet apám személyesen tanúzta le és írta alá.
– Akkor… akkor biztos régi. Apa nem akarhatta ezt. Sosem tenne ilyet!
– Jaj, hallgass már, Lydia! – csattant fel Matthew. – Hallottad, mit mondott Mr. Marchmont. Minden jogszerű.
– Pontosan. – Az ügyvéd sértődött arcot vágott. – A dokumentum dátuma szerint dr. Franklin az elmúlt év június huszadikán megváltoztatta a végrendeletét.
– De nem értem… – Lydia elhallgatott, szürke szemét elfutották a könnyek. – Apa nem tenné… sosem tette volna… olyan kegyetlen…
Elizabeth szinte nem is hallotta az unokahúgát, csak ült zsibbadtan és Frederick Marchmontra bámult. Az ügyvéd szavai még a fejében visszhangoztak:
– „A húgomra, Elizabethre hagyom minden ingó és ingatlan tulajdonomat, legyen az hivatalos vagy személyes, akárhol található is…”
Övé a ház, a vagyon, minden. Olyan bizarr volt, hogy fel sem tudta fogni.
És a jelek szerint a sógornője sem. Violet szótlanul és mereven ült, a szín kiszállt az arcából, keze szorosan összefonva az ölében.
Tíz font. James mindössze ennyit hagyott a feleségére és a fiára. Nem kis összeg, de azért nem is egy vagyon. Egyikük sem erre számított.
Violet főleg nem, legalábbis a döbbent arca alapján.
– Hát, akkor ez megvolt – állt fel Matthew.
– Matthew! – suttogta Lydia.
– Mi van? Mit lehet még mondani? – Az ügyvédre nézett. – Ez a tényállás, nem igaz, Mr. Marchmont?
– Valóban. Hacsak valaki nem akarja megtámadni a végrendeletet. – Az ügyvéd tekintete várakozón tapadt Violetre.
– Ezt nem tartom valószínűnek – szólt közbe Matthew. – Mostohaanyánk mindig azt hajtogatta, hogy nem a pénzért ment apánkhoz. Nem igaz, Violet?
Violet farkasszemet nézett vele, sötét szeme úgy megtelt gyűlölettel, hogy Elizabeth megborzongott. Mintha valaki kinyitotta volna az ablakot, beengedve a jeges, februári levegőt.
